Csak én

És van barátom, de a január ugyanolyan szörnyű, mint máskor, hiába volt a december csodálatos, melegséges és megnyugtató. Szürkeség van, a lakásban meg hideg, hiába van koppon a radiátor, mert ócskák az ablakok és lopakodik be a hideg. Szélcsendes időben. Mert ha fúj, akkor süvít befelé. Szörnyen rosszul alszom és nem segít az sem, hogy csupa nyomasztó könyvet olvasok gyilkoló fiatalokról, éjjel többször is felébredek és úgy kelek, mint akit összevertek és nem aludt hetek óta. Ez nem segít a hangulatomon. Pedig próbálok tornázni is, de max. heti egyszer jut rá időm és nincs időm olvasni, sem tanulni, mert próbálok szocializálódni és sokat lenni a párommal és főzni (sokkal jobban sikerül a kaja, ha együtt csináljuk) és a családommal is találkozni, de nem megy, mert télen a napok rövidebbek, mint nyáron, ez már biztos. Most megiszom a második kávémat, aztán megpróbálom összekaparni magam, mert a csendes, itthon punnyadós, melóval felzárkózós hétvégémnek megint meszeltek. Nem bírom ezt már sokáig. Tavaszt akarok és erre kemény mínuszokat mond, mikor már így is szétfagyok reggelente munkába menet.

A ma reggeli ébresztőm valójában az volt, amikor a zuhanyfej ráesett a bal kislábujjamra. Még az is lehet, hogy eltört.

Enyhén szólva feszült vagyok. A valósághoz közelebb áll a hót ideg kifejezés. Nem annyira értem miért, de belefér a szokásos szilveszteri szörnyűségekbe. Máris fáradt vagyok. És délután még megyünk anyámékhoz Lalival, most fognak először találkozni, ezt is jól beszerveztük, aztán hozzám, szecsógyártás, pakolászás, készülődés, aztán este buli, kb. 15 barátjával meg egy tonna vadidegennel, de a barátai közül is csak két embert ismerek. Igen. Szilveszter. Mindig másképp borzasztó. Aztán a vasárnap eltelik, mint a villám, mennem kell anyámékhoz is, aztán hétfőn meló. Pfúj.

Ismeritek azt az érzést, amikor feltesznek egy kérdést: mi volt a legcikibb dolog az életedben vagy melyik volt életed eddigi legjobb pillanat és hirtelen semmi sem jut eszedbe? Nekem komolyan és sokáig kell ezeken gondolkodnom. Nem értem miért, hiszen történt velem egy s más az életben, nem érzem úgy, hogy unalmas lenne az életem, valahogy mégsem ugranak be csak úgy ezek a pillanatok.

De ugyanígy vagyok, ha a kedvenc filmemről vagy zenémről kérdeznek. Eszembe jut egy pár, aztán később még egy csomó, amiket lehet, hogy sokkal jobban szeretek.

Na de (a teljesség igénye nélkül, a sorrend nem számít):

• 130-al tépni a szerpentinen a korfui éjszakában Christos Tigrájában, közben dübög a görög trance és balra fel-felbukkannak a kivilágított falvak a parton és Albánia a túloldalon, mint valami kincsesdobozok
• Jason Orange-nak együtt énekelni a Happy Birthday-t 80 ezer emberrel a milánói Milan stadionban+hangosan énekelni a Pray-t, ami a legeslegkedvencebb számom tőlük és figyelni, ahogy esik, míg szól a Progress, aztán, ahogy a dalnak vége, hirtelen eláll (és látni, hogy Robbie és Mark is észrevette ezt:)
• Ott lenni Kis Kereszt születésénél és a kezembe fogni (még akkor is, ha az lett a legborzasztóbb fotó, ami valaha készült rólam)
• Mikor lekéstük az utolsó metrót és egy metrórendőr srác kalauzolt végig minket a Marilyn nevű szórakozóhelyhez a római éjszakában brazil travi prostik mellett, úttalan utakon Mussolini negyedében.
• Megérkezni Rómába egyes-egyedül az éjszaka közepén, miután életemben először repültem
• Beleugrani a tengerbe a hajó tetejéről Korfun abban a csodálatos türkizkék öbölben

stb.

Kiürült a lakótelep. Ahogy átvágok a parkon, csak a varjak kotorásznak élelemért és néhány kutyát sétáltatnak távolabb. Karácsony van. A kanyarházunk öblében játszótér, egy fiú kurjongat hangosan, a hinta ritmikus recsegése követi a hangját. Fogyatékos nagyfiú hintázik, 15 éves lehet, erőből hajtja a hintát, az vadul kileng, tekeredik mindkét oldalra. Az apja a másik hintában ül, görnyedt háttal, csendben figyeli. Vajon attól fél, hogy kiesik vagy attól, hogy nem?

Kint csodás idő van, süt a nap, totál nem olyan, amilyennek december közepén lennie kéne, de őszintén, meglep még valakit, ha manapság valami nem olyan, amilyennek lennie kéne?

Karácsonyi készülődés ezerrel, nem a vásárlás része, nem. Lélekben készülök, lassítok, befejezek, hangolódok. Sütiken gondolkodok és dekorációkon, kiket kéne felhívni, kinek írni, aztán el is kezdem, szép lassan, sorban. Idén lesz fa is, tavaly olyan sivár volt minden, most a lakótársaknak is jól fog esni a vizsgaidőszakban, ha legalább otthonos, ünnepi hangulat veszi körül őket. Lehet, hogy Szilveszterre is áthívunk pár embert, nem nagyon van kedvem elmenni semerre, de ha ide jönnek, az ellen nincs kifogásom, a csajok is itt lesznek és hajlanak rá, meglátjuk. Már a meló is olyan, mintha csak túlélnénk Karácsonyig. Egy hét múlva Kat 30. szülinapja. Nem akar bulit, nem akar wellnesselni velem, nem akarja, hogy megvegyem neki a parfümöt, amit kinézett, hát, nem hagy sok lehetőséget az embernek. Nem tudok vele mit kezdeni, teljesen be van szűkülve: meló, gyerek, mi meg beszélünk minden nap telefonon. A többi ember meg nem érdekli. Semmi élménye nem lesz. Közös élményünk sem. Telefonon nem lehet egy kapcsolatot fenntartani. Dühös vagyok.

Közben a Love Actually zenéjét hallgatom, meg más karácsonyi dalokat és mr2-t is, ami néha nagyon szar, de van néhány jó zene, amiket nem ismernék nélkülük, ezért időről időre érdemes. Meg a You know my name-et, mert nagyon dögös. Tegnap kitakarítottam és táncoltam a sötét szobában. Ma jön Lali, filmezünk, szerencsére megtalálta a Mikulást a kocsija középkonzoljába rejtve, elég ciki lett volna, ha nyáron ráolvad a papírokra.

Szóval, mit mondjak? Hogy nem minden csoport olyan jó, mint az enyém, hogy bő egy hónapja mindig van valami kórságom, emellett a szemem még mindig nincs jól? Vagy hogy baromira utálom a bicajosokat, mert hangtalanul suhannak a járdán, milliméterekkel mellettem, se csengő, se semmi, én álljak félre, ha jönnek, pedig basszus: ha nem tudsz/mersz az úttesten kerózni és nincs kerékpárút, akkor ne biciklizz! Nem kötelező. A járda a gyalogosoké!*

*Személyes kedvencem, amikor a járda 3/4 részét sárgával leválasztják kerékpárútnak, kézen fogva egy kisgyerekkel már nem férsz el a gyalogosoknak megmaradt részen és még ők anyáznak, ha átlógsz, mert az már kerékpárút!

A karácsonyi őrület. Megszállt a hangulat. Szombaton kezdődött, amikor hosszas hezitálás után azt mondtam, egye fene és mégis megvettem az üvegmatrica-festékeket. Szinte átlibegtem a szürke, esős városon, még az a nyúlós idő is csodásnak tűnt, annyira boldog voltam. Aztán 6 órán át üvegmatricákat gyártottam. Másnap pedig feltettem őket :)

Tegnap pedig Lalival találkoztam, ez volt a harmadik randink és remek volt, egyre jobban kedvelem őt.

Ma is csak úgy röpködtem, mert a tegnapi randi emléke volt a fejemben és végre fodrászhoz is eljutottam. Kinéztem a frizut, kinyomtattam a képet és elvittem magmmal. Odaadtam a fodrászomnak és mondtam, hogy ezt kérem. Azt mondta rendben. Aztán levágta ugyanolyanra, mint szokta, csak nem vasalta ki. Tíz éve járok hozzá. Azt hiszem vége. Teljesen tönkrevágta a napomat, a kedvemet. Pedig délelőtt karácsonyi zenéket hallgattunk munka közben és ez totál megfejelte a hangulatomat, annyira rápörögtem, Lalira gondoltam, meg arra, hogy talán, végre valami jó sülhet ki ebből. Amikor hazaértem a fodrásztól felhívtam Katot, elpanaszoltam neki, aztán sírtam egy kicsit, majd csokit ettem és a Koszorúslányokat néztem a kanapén az önsajnálatban fulladozva. A film egyébként nem volt olyan rossz, mint vártam az előzetes alapján, nyilván el volt túlozva, de egyre inkább megértem ezeket a szerencsétlen harmincas nőket és egyszer-kétszer tényleg nagyokat röhögtem.

Várom a holnapot, holnap egy új nap lesz - amikor mindenki látja majd, hogy a hajam nem olyan, amilyet szerettem volna.

Olyan pasit kerestem, akit nem kell megmenteni. De tévedtem. Mindenkit meg kell menteni. Még engem is.

Mostanában megint álmodok.

Szerda éjjel kezdődött.

Sok emberrel voltam, el kellett hagynunk a városunkat, azt nem tudom miért, de valami nagy baj történhetett, mert nem volt választásunk, muszáj volt. Éppen megérkeztünk egy másik városba, ahol mindenki nagyon kedves volt, örömmel fogadtak bennünket és úgy tűnt, mintha minden rendben lenn, mintha le is telepedhetnénk. Aztán elvezette minket egy hatalmas drótkerítéshez, beküldtek a kapun és a nagy bekerített telephelyen hatalmas, háznyi kockákban álltak a halottak. Hófehér halottak, mintha teljesen kiázott volna a bőrük, szinte áttetszővé vált, és olyan egyenetlenné, mint a hájas tészta. Ott álltunk, teljes sokkban a hullahegyek közt, míg a kerítésen túl mindenki úgy élt, mintha mi sem történt volna. Aztán egy srác, szemüveges, szőke, göndör hajú, kockás ingben, kitalálta, hogy juthatunk ki. Aztán ahogy áramlottunk kifelé a már nyitott kapukon, ő örömében a levegőbe emelte mindkét karját és az emberek felkapták és a fejük felett továbbadták (mint a stage diving), de hátrafelé! Amikor észrevette, teljesen bepánikolt, de az emberek csak adogatták egyre hátrébb... Én végignéztem az egészet, de nem tudtam mit tenni, messze volt és engem tolt a tömeg előre, úgyhogy beletörődtem és sodródtam tovább.

Csütörtök éjjel.

Fekszem egy ágyon, csend van, pislogok. Nem nagyon értem mi van. Az ágy mellett egy ötvenes pasas, semmitmondó, egy szál sötétzöld alsógatyában. Nem tűnik erősnek, nem fenyegető. Valamit csinál, de nem fogom fel, mit. Nyugodt vagyok. Szinte olyan, mintha ez normális lenne. Észreveszem, hogy beszél, mintha észrevette volna, hogy magamnál vagyok. Mozog a szája. Fókuszálni kezdek, hogy meghalljam, mit mond. Nagy nehezen kivehetővé válnak a szavai. Arról beszél, hogy ki szokta kötni őket, teletömve nyugtatókkal. A karjaim a fejem felett összekötve, valamihez rögzítve lehetnek- gondolom, mert nem tudom mozdítani őket. Meg akarok szólalni, de a szám, az le van ragasztva, nem tudom kinyitni. Még mindig nem áll össze a kép. A pasas gumikesztyűt húz. Hirtelen valami halvány szorongás támad bennem, nagyon mélyen, valami őrült ötlet, hogy a pasas meg akar fojtani. De hát olyan nyugodt és nem tűnik gonosznak sem. Ezek az irtózatosan lassú gondolatok elterelték a figyelmemet a szavairól. Újra megpróbálok odafigyelni. Kinyomja a szemeiket. Elájulnak a fájdalomtól és mikor felébrednek, vakon, lekötözve, azt sem tudják mi történt és azt sem, ott van-e még, aki ezt tette velük, már nem hatnak a nyugtatók és elönti őket a fájdalom és az őrült félelem, ami elől nincs menekvés. Akkor felém fordul, a melkasa előtt tartott gumikesztyűs kezeivel és én sikoltanék- ha tudnék.

Itt felébresztettem magam. Szerencsére.

Péntek, azaz múlt éjjel.

Azzal a sráccal álmodtam, akinek Kat megadta a számom. Még nem láttam, meg semmi, úgyhogy az álom alatt változott is, az elején nem úgy nézett ki, mint a végén :) De az átmenet olyan folyamatos volt, nem feltűnő. Egy nagy rendezvényen voltunk, mint a liba-napok vagy valami, ilyen kajával kapcsolatos volt. Ott voltak a munkatársaim és a főnököm mindenáron meg akarta ismerni Lalit. Lali meg én meg próbáltunk volna ismerkedni, mégis ez volt az első randink, egy tömeg közepén, elég fura volt. Ráadásul nekem törődnöm kellett a munkatársaimmal is, időről időre "elszöktem" Lalitól, hogy velük is beszélgessek kicsit, ilyenkor a főnök mindig letámadott, hogy hol hagytam a fiút, tán szégyellem őket, hogy nem mutatom be.

Végül a randi elég katasztrofális lett így, és a végére elég visszataszítónak láttam Lalit, aki az álom elején még egész szimpi volt.